A végtelen vonal Legenda a golyóstollról

A történetnek, melyet el szándékozunk mondani, mind a két főszereplője halott már. Bíró László 1985-ben hunyt el a Buenos Aires-i német kórházban, Goy Andor pedig 1991-ben Budapesten. Ők élőszóval már nem nyilvánulhatnak meg, szerencsére mindketten hagytak önéletírást maguk után. Bíró „Csendes forradalom” címen mondta magnetofonba az emlékeit, ezeket Hector Zimmermann argentin újságíró formálta sikeres könyvvé, Goytól pedig mindmáig kiadatlan, lassan már elmosódó szövegű memoárok maradtak, melyeknek az „Így igaz” címet szánta. Ezekben a személyes hangvételű vallomásokban gyakran észlelhetjük az önigazolás szándékát, a tárgyilagosság bizonyos hiányát. Bíró nyíltan bevallja, hogy „mindazok, akik elolvassák ezt a könyvet, sose feledkezzenek meg róla, hogy egy végzetesen elfogult írást tartanak a kezükben. Igazat mesélek, de valószínű, hogy az előadott tények és a megjelenített személyek nem éppen olyanok, mint ahogy én mutattam be őket.” Ami Goyt illeti, ő már matuzsálemi korban látott neki az írásnak. Impozáns szellemi ereje az évek múlásával természetesen hanyatlott, és ez a néha hibás adatokban mutatkozik meg. Főleg a dátumokban téved: csak példa gyanánt említjük meg, hogy egy 1942-es eseménnyel kapcsolatban Izrael államára hivatkozik, holott az csak 1948. május 14-én alakult meg. Egy nyilatkozatában összecserél két argentin elnököt: De Justot és Perónt – és még fel lehetne sorolni néhány hasonló botlást. Természetesen mégis ez a két írás szolgált számomra iránymutató „vörös fonal”-ként az események forgatagában.

Olyan eseményekről számolnak be, melyeket ők maguk éltek meg, és rajtuk kívül senki sem ismer – ezeket sokszor szó szerinti pontossággal tolmácsolom. Igyekeztem hű maradni mindig személyes hangvételükhöz, abbeli törekvésükhöz, hogy a különféle epizódokat kerek, párbeszédes jelenetekben elevenítsék meg. Az emlékiratokba foglalt anyagot számos más dokumentum felhasználásával egészí9tettem ki, felhajtottam a hozzáférhető újságcikkeket, törvényszéki jegyzőkönyveket, szerződéseket, a tárgyat érintő munkákat. Élő forrásként elbeszélgettem szabadalmi ügyvivőkkel, tudománytörténészekkel, magyar és argentin diplomatákkal, golyóstollgyártó szakemberekkel. A legtöbb segítséget természetesen hőseim közvetlen hozzátartozói nyújtották. Goy lányai: Gabriella és Krisztina apjuk régi házában fogadtak, Bíró Mariannt Buenos Airesben kerestem fel.

A történet így is folyamatos értelmezésre szorult. El kellett helyeznem a huszadik század magyar történelmének koordinátarendszerében, a cselekményen belül szembesítenem kellett az egymásnak sokszor ellentmondó állításokat – anélkül, hogy az ítélkező bíró szerepébe toltam volna fel magam.

Nem mondhattam le arról a célomról, hogy egy lehetőség szerint olvasmányos könyvet hozzak létre, a szöveg egészét feltételezéseim és fantáziám határozza meg. Ezért kérem az olvasót, hogy tekintse ezt a munkát egyszerre regénynek és dokumentumnak.

Ha egyik tekintetben sem éri el a kellő színvonalat, csak a nagy Lobacsevszkij egy mondására tudok hivatkozni:

„A lángelmékről szóló könyveknek az a legnagyobb hibájuk, hogy nem lángelmék írják őket…”